NERtárs-blog

A jól teljesítés egyik valós formája lehet a következő történet. Bármely hasonlóság, bármelyik családdal pedig nem a véletlen műve, mivel a következőkben leírtak megtörtént esetet tárnak fel...

Jelenleg 15 forintja van a mi kis családunknak. December 24.-én karácsony szenteste is ennyi volt. Nem panaszáradat fog következni NERtársak, mivel arra nincs okom, mindössze elmesélem, hogy teljesítettünk mi jól, azaz, hogyan teremtettük meg egymásnak és a kisfiúnknak a gyönyörű karácsony estét, bár valóban nem ettünk calvados szószt vagy lúdgége tésztát.

Előre bocsájtom, hogy a történet attól érdekes, hogy hárman élünk kis populációnkban, két teljes munkaidőben dolgozó felnőtt emberrel, és nem mellékesen egy nagyon jól teljesítő országban…

Szóval két keresetünket megkapva december elején, kötelességszerűen kifizettük a számláinkat, bérletet, iskolai ebédet, és miegymást. Még karácsonyfát is vettünk 2500 ft-ból, szép lucfenyőt, illatosat, hisz azért a karácsonyfa feldíszítése a csillogó szemű gyermekünkkel fantasztikus érzés. Eme vidám gyermekünknek is megvettük a vágyott társasjátékot, és mellé, hogy mást is bontogasson a fa alatt, egy gyermek sampont meg egy gyermek tusfürdőt, aminek nagyon finom illata van, kicsit különlegesebb mint amit a hétköznapokon vásárolunk.

 Csoda szám-e a 15, azt nem tudom, de mindezek után maradt kereken 15 ezer forintunk. Nem gond, mi minden hónapban e körüli, 15-20 jobb hónapokban 30 ezer forintnyi összegből gazdálkodjuk ki az élelmezésünket. Meg is oldjuk. No problem. De ugye karácsonykor kéne egy finom vacsora, és nem mellesleg addig is ennünk kell. Igen, sajnos gyarló ember vagyok, és vágyom arra, hogy karácsonykor, egy némileg jobban megrakott asztal mellé üljünk le, hogy megadjuk egy kicsit a módját ennek az ünnepnek. Miközben teltek a napok, és tejet, kenyeret, meg némi főzni valót kellett vásárolnunk, úgy fogyott a 15 ezer forintunk is. A karácsony előtti héten már magát a karácsonyi vacsorát fogalmunk sem volt hogyan s miből. Végül magamban végigleltároztam a készleteinket amiben volt kétszer egy kiló darált hús a mélyhűtőben, ugyanitt tarjacsont és csirkefarhát, mivel egész csirkét szoktam venni és amikor kibontom a csontot le szoktam fagyasztani. A tarjacsont is eképp lapult a mélyhűtőben. Némi répa is volt itthon, így a következő elhatározásra jutottam: a karácsony előtti hétvégén az egyik adag darált húsból készítek egy kis bolonyait, a másik adagból pedig fasírtot krumplival karácsonyra, a csontokból pedig egy finom levest, és innentől már csak a reggelihez való kenyér meg némi felvágott okozhat gondot.

Pontosan így álltunk december 20.-án délelőtt. Ám csodák mindig vannak, és a férjem délután telefonált, hogy ajándékutalványt kapott a munkahelyétől, ha szerencsénk van szép, méltó vacsorát tudunk kreálni. Elment a bevásárlóközpontokba, és végül az egyikben rábólintottak arra, hogy bármilyen élelmiszerre elfogadják eme jegyeket. Este fel is kerekedtünk és szépen kiszámolva a három szelet pontyot, a két csirkemellet és a négy szelet tarját, meg az olajat, szaloncukrot, tejet, vajat és minden egyebeket megvásároltuk ötszáz forinttal lépve csak túl a keretet.

Hogyan maradt 15 forintunk? 23.-án úgy gondoltuk legyen „habzsi-dőzsi”, és süssek almáslepényt is. A férjem elment és hozott tejfölt hozzá (alma már volt), plusz vett még kenyeret és mindennek megkoronázásaként 99 forintos üdítőt. Így maradt 15 forintunk.

Nincs ok szomorúságra, hisz a karácsonyunk gyönyörűen sikerült, és hálásak lehetünk a sorsnak, hisz másoknak mennyivel nehezebb. Végül egy pici csomagocskát is összeállítottunk a fiammal egy hajléktalan néninek, aki nagyon örült neki, és még csak egy forró kávéra kért pénzt.  A mi 15 forintunkból sem tudott volna venni, de ha nálam lett volna azt is odaadtam volna, hisz neki még annyija sincs. Ám a 15 forintunkat leraktuk egy feldíszített kisasztalra, mint jól teljesítésünk példaképét, hisz minden meg lett ahhoz, hogy a kisfiúnk és mi is boldog estét töltsünk el.

A férjem amikor hazatért a megmaradt 15 forinttal, azt kérdezte, menyibe kerül most egy doboz gyufa. Mondtam, hogy 20 ft. Ő pedig viccelődve mondta:

-          Akkor már azt sem mondhatom, hogy: „Egyszer élünk, kérek még egy doboz gyufát!” …?

Új testnevelési stratégiánk lesz NERtársak! Ha minden igaz, gyermekeink hamarosan olyan testnevelésben részesülnek, amelynek kidolgozása potom 2 milliárd Ft-ba kerül. A pofámról le sül a bőr, ha ezek után a gyerek nem jól teljesít majd a tesi órán…

Szóval a Magyar Diáksport Szövetség 2,2 milliárd Ft-ot nyert az NFÜ pályázatán, melynek célja:

„Célunk, hogy a gyerekeket bevezessük a sport, a mindennapos testmozgás világába, ezzel pedig hosszú távon változtassunk a rossz magyar egészségügyi mutatókon. Az iskolai testnevelés szakmódszertanának kialakítása során természetesen az általunk elkészített módszertani útmutatókat és segédanyagokat minden magyar iskola számára ingyenesen bocsátjuk rendelkezésre”- nyilatkozta a szakmai igazgató. (index.hu)

Tulajdonképpen ez egy igen hasznos dolog, hiszen vannak problémák e téren. Miközben anyu, apu a mindennapi élet megteremtésében megfáradva hazatér és alig várja, hogy pihenhessen, a gyerek jobb híján a számítógép vagy a tévé előtt ül. Természetesen ez nem minden családban van így, de azért nézzünk magunkba… Imígyen ha jól van megszervezve az oktatás keretein belül a gyerekek testmozgásának megfelelő biztosítása, akkor az mindenki számára megnyugtató: a gyerek jól érzi magát, a szülőben meg némileg enyhülhet a lelkiismeret-furdalás érzése, amikor egy-egy szabadnapján egy jó könyvvel a kezében letelepedik egy fotelba, hogy kipihenhesse az egész hetet, ahelyett, hogy kiadós kirándulást szervezne.

Szóval a történet gyönyörű szép is lehetne, ha ebből a 2 milliárd-os keretből még az érdemi munka előtt nem kötöttek volna szerződést 31 milliós grafikai tervezésre; ha nem költenének 3,1 milliót irodai,  digitális telefonkészülékre, 55 milliót laptopokra, számítógépekre, szerverekre, fénymásolókra. Sőt! Sokkal értékesebb lenne a számomra ez a „projekt” ha nem kéne olyanokat olvasnom, hogy ennek az új testnevelési stratégiának a kidolgozásához hét KIA Ceed személyautó bérlésére  is szükség van, havi másfél milláért…

Így viszont már megint csak legyintek lemondóan. Van egy olyan érzésem, hogy ez megint egy hatalmas csinnadrattával induló program, melynek a költségei felülmúlják a teljesítményt. (Bár ne legyen igazam)

A szövetség Balogh Gábor miniszterelnöki tanácsadó elnökletével működik. Ő Orbán Viktor egyik sportügyi tanácsadója. A pénzt egyetlen pályázóként nyerte meg az MDSZ. Ha csak úgy nem…  

Szép a szolidaritás és azt hiszem mondhatom, hogy magam is támogatom az ilyesmit, de amit Szili Katalin kitalált, az hogyismondjam' érdekes...
Azt javasolta, hogy akkor most mérjük fel, milyen hatásai lennének egy feltétel nélküli születéstől halálig tartó alapjövedelemnek. Szép és elgondolkodtató mondatokkal támasztotta alá elképzelését. Olyasmikkel érvelt, hogy ez visszaszorítaná a megélhetési bűnözést, hogy némileg segítené az emberi méltóság megtartását, és, hogy komolyan vegyük, még gazdaságilag is felvázolta a dolgokat. Mert például, elméletileg valóban felpörgetheti azt, hisz ha van mit elköltenie az embernek ( még ha nem is sok pénz) akkor azt elkölti, tehát vásárol, amitől a boltoknak is lesz forgalma, kell a munkaerő stb. A mi Katalinunk javaslatában arra is rámutatott, hogy ha tulajdonképpen mindenkinek lenne egy kis kenyérre valója, akkor a szociális támogatások miatti költségvetési kiadások is lecsökkennének, tehát ha ezt tovább gondoljuk még a fedezet egy része is meg van. Ez az "alappénz" pedig annyira alap lenne, hogy az nem szorítaná vissza a munkavállalási hajlandóságot, és - de nem utolsó sorban -  élénkíthetné a gyermekvállalási kedvet. Szóval minden szép és jó lenne. Gyönyörű mese ez, de azért vannak fenntartásaim... Persze jó ötlet lenne felmérni egy ilyen társadalmi berendezkedés hatásait, mert maga a felvetés igen érdekes, úgyhogy megérdemli, hogy foglalkozzunk picikét vele. (Még akkor is ha van egy olyan érzésem, hogy egy ilyen megoldás a büdös életben nem fog megvalósulni.)

Ugyanakkor Szili Katalin szerintem egy kicsit félreértett minket, állampolgárokat, és valahogy a könnyebb út felé kezdene menekülni. Azért írom ezt, mert szent meggyőződésem, hogy az embereknek nem ingyen kenyér kell. Az ember szeret alkotni, szereti munkájának gyümölcsét látni. Ez kell az önbecsüléshez, az elégedettség érzéséhez. Az embereknek épp ezért munka kell, olyan gazdasági környezetben amelyben a bérükből meg tudnak élni, családjukat el tudják látni. Ettől lesznek ugyanis elégedettek. A leszakadt rétegeknek sem feltétel nélkül járó alaptámogatás kéne, hanem igazi megoldás. Azaz, ha egy állástalan elmegy a munkaügyi központba, hogy segítséget kérjen, akkor a változatosság kedvéért például kapjon is. Gondolok itt olyasmire, mint a valódi mentor, valódi megoldásokkal, vagy átképzési lehetőség, a kifogások helyett tényleg elérhető módon, és nem csak egyeseknek, hanem bárkinek aki érzi, hogy ez kell ahhoz, hogy újra dolgozni tudjon.  Szóval, hogy ez az intézmény azt is nyújtsa amire hivatott lenne...

Nem ingyen pénz kell, hanem élhető gazdaság, ahol vannak munkahelyek, és ahol az adók nem fojtják meg a cégeket, vállalkozásokat, mert úgy talán még értelmes bérek is lehetnének.

Az általam felvázolt világban is bizony csökkenne a bűnözés és nőne a méltóság meg a gyerekvállalási kedv.

Szóval, én értem, hogy egyszerűbb lenne egy kis pénzmaggal enyhíteni, elfedni az ország alapvető problémáit, mint kidolgozott, értelmes kivitelezéssel megoldani azokat, de nem hinném, hogy ez jó irányba viszi a társadalmat. Az állampolgárok még nem adták fel ennyire. Még küzdenek. A fiatalok a végtelenségig tanulnak, hogy majd jobb legyen nekik, az idősebb korosztály pedig igyekszik megmaradni a munkaerőpiacon. 40-esek is dolgoznak gyorséttermekben, anyukák, apukák vállalnak két-három állást is, hogy megéljenek, hogy gyerekeiket iskoláztassák. A főiskolások tanulás mellett dolgoznak, a nyugdíjasok meg a kicsiből is próbálják segíteni aktív gyerekeiket. Mindenki küzd. Semmi más nem kell nekik, csak egy kis segítség. Olyan ami által megéri a küzdelem; ami nem gyorséttermi állást nyújt a diplomásnak és nem közmunkát az értékes munkaerőnek. 

Így hát, Szili Katalin elképzelése ugyan nagyon szép, szolidáris és tényleg méltányolható, de nem hiszem, hogy ennek a társadalomnak ez a fajta "könyörületes" megoldás kell. Inkább egy út kéne, ami ahhoz a célhoz vezeti az embereket amiért folyamatosan küzdenek. Ezt az utat kiépíteni tényleg nehezebb, de értékben sokkal többet képviselne, mint a könyör-kenyér, még ha azt jó szándékból is adják.

Szóval ott tartottunk, hogy pártunk és kormányunk a Nemzeti Trafik – ideológiával természetesen nem tudta elérni, hogy csemetéink soha többé ne lássanak cigarettát…  Ám legalább ezzel is finoman jelezték felénk honatyáink, hogy rólunk, mint felnőtt szülőkről nincsenek nagy véleménnyel: azaz mi tulajdonképpen még annak eldöntésére sem vagyunk képesek, hogy megítéljük minek a látványa lehet káros gyermekeink fejlődésére. Mondhatni kissé ledegradáltak minket, de ha már úgy is belejöttek, nem álltak meg ezen a ponton és úgy döntöttek hogy gyermekeink alapvető szociális nevelése felett is átveszik a gyámságot. Ezt az újabb "kedves" kritikát felénk, úgy iktatták törvénybe, mint „hittan” és „erkölcstan”. És itt egy pillanatra el kell eveznünk a család fogalma felé.

A családok, mint egyéni és sokszínű külön kis közösségek, valahogy elvesztették eme formájukat, amikor mint a hülyegyerekeknek leírták törvénybe, hogy mi a család. Ezt le kellett írni, mert ha valakik nem narancs-szín szerint gondolkoznak, és ne adj Isten! úgy érzik, hogy ők így is családként élnek, akkor hol marad az egység?!... És itt már be is léptethetjük a történetbe a hittan meg az erkölcstan ideológiáját. Ugyanis a hit meg az erkölcs is családonként változik. Mondhatni „ahány ház annyi szokás”. (Természetesen itt nem arra gondolok, hogy aki akar az neveljen Don Corleone-t a gyerekéből, és ne szóljon bele abba senki.) Arra szeretnék rámutatni, hogy gondolkodás, értelem, érzelem, tradíció és nem utolsó sorban hit kérdése is, hogy kinél, mi fér bele az erkölcsbe.

Vegyünk egy egyszerű példát: én érzelemből közelítek meg szinte minden kérdést, ami még egy igen magas empátiával is párosul. Eme diagnózis „szövődménye”, hogy az elesett vagy segítségre szorulók problémáit, pillanatait abszolút meg tudom élni, ezért hihetetlenül tud fájni egy-egy ilyen ember látványa, történetének végighallgatása. Ez afféle beleérző képesség a mások életébe. Nem mindig jó érzés, de ez van… Na most ez a tulajdonság olyasmiket okoz, hogy nálunk lakott már nehéz helyzetben lévő ismerős, vagy kezdő fiatal pár, de megtörtént a hónap végi utolsó 50 Ft-om odaítélése a hajléktalannak, vagy - hogy a „közelben” maradjunk – elég megnézni ennek a blognak számtalan bejegyzését a hajléktalanokról, rokkantakról, közmunkásokról. Mivel pedig ilyen a mi kis családunk, ezért  természetszerű, hogy a gyerekem is ezt látja, így amikor tegnapelőtt haza jött a suliból és elmesélte, hogy az egyik gyereknek valamiért nem volt tízóraija ezért a sajátját megosztotta vele (és kissé éhes maradt), akkor csodálkoznom ezen nem lehetett, mindössze ahhoz volt jogom, hogy másnapra szemrebbenés nélkül már két szendvicskét csomagoljak...

Ez egy család a sokból, ezekkel a jellemzőkkel, más családban pedig máshogy nyilvánul meg az erkölcs. És itt adjuk már meg magunknak azt a feltételezést, amit a kormány nem, azaz, hogy az alapvető erkölcs igenis minden családban benne van, és ennek csak a fokozatai változnak. Tehát az alapokat nem kell, a fokozatokat meg nem is lehet tanítani.

Itt térjünk ki egy kicsit a hittanra. Ez eddig is létezett a templom keretein belül, -  és én mint aki az elsőáldozásig is eljutottam  - talán kijelenthetem, hogy a hit oktatása leginkább oda való, nem pedig az iskolába.  A hit, nem egyféle ezért nem is lehet állami szinten „oktatni”, mert vagy egy katyvasz lesz belőle, vagy a történetnek lehelletnyi diszkriminatív árnyalata lesz. Melyik hitet is tanítják? Hirtelen most három vallás jutott eszembe: katolikus, református, izraelita; de tudjuk, hogy ez egy abszolút hiányos lista. Ezt egyben fogják tanítani, vagy hogy? Ha pedig nem, akkor vajon melyik lesz a domináns, és akkor a többi hit oktatása hol marad?...  Kiforratlannak tűnik ez az egész. A hit oktatása épp ezért szerintem a megfelelő felekezet dolga, nem az államé.

És a végére egy szösszenet mely talán a legjobban összegzi viszolygásomat az erkölcstannal kapcsolatban. A fiam jelenlegi erkölcse ez : LINK. A NER erkölcse  pedig ilyen: LINK  A kérdésem a következő: vajon kinek kéne tanulnia és kitől erkölcsöt?...

Legfőbb pártunk és kormányunk lassacskán minden téren megoldást talál a mai Magyarország minden problémájára. Pontos útmutatást ad arról, mi, hogyan helyes, erkölcsös; hogy mit szabad és mit nem; mi káros, mi nem az; hogyan kell élni és hogy nem tanácsos. Szóval az élet kihívásaival minékünk szükségtelen foglalkozni, gondolkozni pedig végképp nem kell, hisz tálcán, sokszor pedig törvénybe iktatva kínálják nekünk a mindennapjainkat, legyünk bár felnőttek avagy gyermekek. Ám lássuk be, hogy vannak még hibás fogaskerekek ebben a tökéletes népnevelésben.

Mert vegyük például (aztán majd a többit is sorban…) ezt a trafik dolgot. Pártunk és kormányunk feje aggódik a gyerekek lelki, erkölcsi és egészségi állapotáért – hozzá teszem, nagyon helyesen – és ezért döntött úgy, (mármint higgyük el jóhiszeműen, hogy ezért…) hogy létrehoz egy olyan boltformát melybe gyereknek vásárolnia, bemennie vagy akárcsak be látnia is tilos! És akkor a minap mit látnak szemeim? Erkölcstelen gyermeki lelkeket nem kímélő emberek kiléptek a Nemzeti Dohánybolt oly titkos falai mögül, kezükben a dohánytermékkel, és óh! a gyerekem meglátta a CIGIT! Hírtelen nem is tudtam, hogy most akkor befogjam-e a szemét, vagy egyszerűen csak fussunk… Innentől pedig a probléma csak fokozódott, amikor be kellett mennünk a gyógyszertárba. Gyakorlatilag egy horrorfilm forgatókönyve futott végig az agyamon, mert ha a dohánybolt látványától nikotinfüggő lehet a gyerekem, akkor mi történhet vele egy gyógyszertárban, ahol a gyógyszerekkel teli polcokat szabadon megnézheti. Színes dobozok, tabletták, kapszulák hívogató látványa fogadja. Vitaminok, lázcsillapítók, ópiumszármazékok, injekciók sorakoznak rendezett sorokban. Ez a látvány maga a drogfüggőség melegágya?! Ám ha a gyógyszertár gyors elhagyásával azt hittem, hogy gyermekemet immár minden személyiségére káros hatástól megvédtem, akkor bizony nagyot tévedtem. Felelőtlenül arra gondoltam, hogy akkor most elmegyünk vásárolni a helyi szupermarket egyikébe. Az ütő megállt bennem, miután végigpásztáztam a polcokat, hogy felmérjem, vajon a gyerek beléphet-e ide a NER-i ideológia alapján. Szörnyű látvány fogadott. Cukor, csoki, kakaó, lekvár, nyalóka, jégkrém, süti, keksz, üdítő… Ó apokalipszis! Mindez a gyermekek óhatatlan csábítója, és tele van cukorral. A fejemben végigjátszódott a lezüllés folyamata: kicsikarja tőlem – én véletlenül még megveszem – megeszi - megszereti – és ha megszereti, akkor később és majd felnőttkorában is megveszi magának, a lavina pedig elindulhat…  Cukorbeteg  lehet, vagy elhízhat, az meg érbetegség, szívprobléma… Maga a borzalom! És ha most nem vágom el eme folyamat útját, akkor az én lelkemen száradhat több generáció elrontása is, hisz gondoljunk bele: mi lesz ha felnő és neki is lesznek gyerekei? Ha a fiamnak ízlik az édesség, akkor semmi nem állítja majd meg, hogy később a saját gyermekeinek is megvegye... Ám a szénhidráton túllépve, volt ott kávé, tea mely koffeint tartalmaz. A polcokon megbújt az alkoholizmus réme, bor és pezsgő formájában. Káros „sóhegyek”, mint a chips, ropi, sózott földimogyoró… Menekülj NERtárs, ha jót akarsz gyermekednek!...

Természetesen mindenkit megnyugtatok, hogy a történet fikció és csak a gondolat szintjén történt meg, mivel soha nem tenném ki gyermekemet egy ilyen neurotikus agybajnak, de szerettem volna rámutatni, hogy a  trafikboltokat megindokoló ideológia, miért egy nagy baromság. Ha ugyanis eszerint alakítanánk az egész társadalmat, kereskedelmet és a gyermeknevelést, akkor gyakorlatilag fogalmam sincs hogyan kéne élni. Illetve van, csak az nem életszerű. Ugyanis eme „védjük a gyermeket” humbuggal gyakorlatilag még a ruhaboltokat is le kéne sötétíteni, mert mi van ha meglát egy női melltartót, vagy férfi fürdőgatyát? Ezen túl pedig nem ihatna meg a szülő hajnalban egy csésze kávét sem, a Télapó pedig egy csúnya cukros bácsi lenne, mert édességgel tömi tele a kiscsizmát…  

(Folyt köv. a következő posztban; avagy  vesézzük ki az erkölcstant mint a köznevelés új formáját, és egyébként pedig, rendszabályozzuk be a felnőtt embereket (szülők), mintha maguktól nem tudnák hogy kell felnevelni gyermekeiket….)

Sokat emlegetjük a pedagógus béreket meg az egészségügyi dolgozók fizetéseit, ami érthető. Az a szomorú helyzet, hogy bár a társadalom számára nélkülözhetetlen hivatások ezek, a mi kultúránk még nem jutott el arra a szintre, hogy ezeket érdemei szerint honorálja is anyagilag. Ugyanakkor könnyen elfelejtkezünk a bölcsődei dolgozókról, akik szerintem semmivel sem kevesebbek szakmailag mint a gyermeknevelés más ágazataiban tevékenykedők. Némileg utána néztem és siralmas ami e téren folyik. Kicsit olyan mostohaként kezeli őket az állam, mint például az egészségügyi béremeléskor a szociális szférában dolgozókat: valahogy megfeledkezik róluk. Épp ma olvastam, hogy a bölcsődékben utoljára valamikor 2008 környékén emeltek valami kis bért, és azóta ugyanott állnak. Az olvasottak szerint a bölcsődei nevelők 80 %-a még mindig a Kb. nettó 70 000 Ft-ot viszi haza havonta. Ez az a tipikus közalkalmazotti bértábla szerinti bruttó  114 000 Ft-os bér lehet. (Ismerős az érzés, mert valamikor a szociális szférában én is egy ideig ennyit kerestem, csak nekem megspékelték legalább az ágy melletti pótlékkal, így ha más nem is, de a sírógörcs elmaradt részemről… )

Valljuk be, hogy ez igencsak méltánytalan, legfőképp, ha figyelembe vesszük a felelősséget, és azt, hogy a legkedvesebb kincsünket bízzuk a bölcsődékre. Az első három évben tanul a legtöbbet a gyerek, és a fejlesztésen túl pedig (akinek van gyereke az tudja), hatalmas odafigyelést igényel egy izgő-mozgó, világot épp felfedezni készülő baba, aki ebben a három évben tanul meg egyedül enni, inni, beszélni, ekkor alakul a szobatisztasága, a félelemérzete pedig még nem alakult ki. Ők az a korosztály melyre minden másodpercben figyelni kell, és a bölcsődei kisgyermeknevelőknek pedig nem egy, hanem tucatnyi gyerek ténykedését kell koordinálniuk.

Mint a fent linkelt cikk is kitér rá, gondoljunk bele, ha kifizetik a 10 500Ft-os bérletet ezek a dolgozók, hogy munkába járhassanak, akkor már a 70 000 Ft-nál is kevesebb jut a megélhetésükre.

Nem hibáztatok én senkit, csak úgy érzem róluk sem kéne megfeledkeznünk: sem nekünk, sem a kormányoknak.

A BDDSZ (Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezete) nyáron nyílt levélben fordult ez ügyben Balog Zoltánhoz, aki ugye az „Emberi Erőforrás" miniszter. Ő ezen tények hallatán csalódottságát fejezte ki, majd imígyen reagált: „az ország gazdasági helyzete nem ad minden ágazatban béremelési lehetőséget”.

Demagóg vagy sem, én mégis kitartok amellett, hogy „ Építs még stadiont! Légyszi, légyszi…”

Miközben Hoffmann Rózsa boci szemekkel magyarázza, hogy de hát értsük meg, hogy a költségvetésbe nem férnek bele az „extrém” bérek, ezért 4500 pedagógus jár rosszabbul fizetésileg , aközben Viktor úgy döntött , hogy szükséges még egy stadion építése. Mert jaj Úr Isten mi lesz ha Szombathelyen nem lesz egy újabb stadion!?... A kórházak adósságai folyamatosak, de alakul a stadion Debrecenben, mer’ az jó! Nincs pénz, és van sok adó, mely a vállalkozásokat már ellehetetleníti, ezért a munkaerőpiac maga a borzalom, de a lényeg, hogy Felcsúton majd stadionból nézhessük a sport eseményeket. Ám meg kell kérdezzem: ki a tököm jár majd ezekbe a stadionokba? Mert az átlag embert már úgy kivéreztetik anyagilag, hogy lassan a mindennapokra sem lesz pénze, nem hogy arra, hogy stadionokba járjon majd sportot nézni.

Mikor lesz ennek vége? Mert dühöngeni nem akarok, inkább csak megoldást szeretnék keresni. Beszéljük meg Viktor! Mennyi ideig és még mennyi pénz kell ahhoz, hogy kiélhesd stadionépítési vágyadat? Kicsike vagy tudom, és kell a kompenzálás. Oldjuk hát meg! Érzem, hogy ha te lenyugszol akkor lesz itt végre nyugalom és fejlődés. Ugyan egy pszichiáter lehet, hogy olcsóbb lenne, de hajlandó vagyok most már bármire. Fejtsd ki kérlek:

-          hány évig (2-5-7?)

-          és mennyi forrás kell még

Neked adom a munkámat, az adómat. Kevesebbet járok orvoshoz, hogy ezzel is spóroljak a stadionok javára, csak hamar essünk már túl rajta. Mit szeretnél még kedves vezető? Stadiont minden városba, faluba, utcába? Építs, de gyorsan ha kérhetném.  A célért bármit, csak szólj!

Egy darabig még „partner” próbálok maradni, de már egyre nehezebben sikerül.

Úgyhogy már semmit nem szeretnék, csak azt, hogy kérj gyorsan még amit akarsz és aztán siess, teljesítsd be álmaidat, hogy végre más dolgok is prioritást nyerhessenek…

A facebook-on akadtam eme remek oldal linkjére, és azon nyomban meg is tekintettem. Remek! Édesek mint egy csupor méz, ahogy rendületlenül védik a nemzet becsületét. Egy igazi megmosolyogtató színfoltja az internet világának.

Profiljuk az, hogy külföldi sajtószemlét tartanak és a pontatlan külföldi cikkeket megkommentálják, illetve kijavítják az azokban általuk fellelt tévedéseket. Íme egy példa, hogy lássátok NERtársak miről is van itten „nagybaszó”:

„Magyarország kivételével Kelet-Európában van demokratikus fejlődés”. „Magyarország, Oroszország és Törökország hasonlít egymásra abban, hogy megválasztott, tekintélyelvű, nacionalista személyiségek – Orbán, Putyin és Erdogan – abszolút hatalomra törekszenek, illetve már el is érték azt”. Hans Rauscher (Der Standard)

Ez lenne az idézett cikk, mely a weblap szerint nem egészen takarja a valóságot, mivel hogy :

„A magyar miniszterelnök hatalma nem korlátlan. A kormány ellensúlya – más európai demokráciákhoz hasonlóan – elsősorban maga az Országgyűlés, melynek kétharmados többségét két politikai erő, a Fidesz, mint sokszínű néppárt, illetve a világnézeti pártként működő KDNP adja. A pártszövetségen belüli belső viták így eleve kontrollt képeznek a kormány hatalmával szemben.”

Többek közt így magyarázzák, hogy már pediglen itten demokrácia van és semmi nemű tekintélyelvű Viktorunk nincsen nekünk... Hát nem édik? És ez még csak egy cikk… Szomorkodnom kéne, de csak az elnéző mosolyig jutottam. Mert most erre mit is lehetne mondani? És vajon érdemes-e, de komolyan…

A hírek szerint a Nézőpont Intézet üzemelteti az oldalt de nem állami megrendelésre, hanem meggyőződésből... Hacsak úgy nem…

Most kiderül, hogy valóban számít-e az állampolgárok véleménye. A Margitsziget sorsdöntő szavazáson van túl. A tét az volt, hogy a Margitsziget a 13. kerület fennhatóságában maradjon, avagy a főváros kezelésébe kerüljön. A lakók pedig megtették amit lehetett; hatalmas részvételi aránnyal ( 66.6 százalék )- szavaztak. A voksok 100 százaléka döntött úgy, hogy fityiszt mutat a fővárosnak, azaz szívesebben tartozik ezen túl is a 13. kerülethez. A Margitszigeten hivatalosan bejelentett lakcímmel rendelkezők száma 3, ebből ketten éltek állampolgári jogaikkal, és elmentek eme sorsdöntő szavazásra. (A harmadik lakos állítólag már elköltözött.) A történelmi pillanatokat az index stábja hihetetlenül izgalmasan örökítette meg; igazán nem mondhatjuk rájuk, hogy nem veszik komolyan a híradást.

Akárhogy is nézzük, jelenleg a 2/3-ad néz farkasszemet a 2/3-addal: a Margitsziget lakosainak 2/3-a és a nagy nemzeti 2/3… Nyugodt, normál esetben személy szerint lezártnak tartanám az ügyet, hisz a lakosok voksoltak, mi meg demokrácia vagyunk, ahol minden állampolgár véleménye számít. Mert ugye a NER visszaadta a döntés jogát az állampolgárok kezébe, meg konzultál is velünk ha kell ha nem, ilyen módon pedig a további lépések abszolút kiszámíthatóak… lennének… Ne vess meg NERtárs, ha mégis kételkedem az ügy kimenetelével kapcsolatban!

 A történet szerint a főváros főmuftija kigondolta, hogy a Margitsziget meg annak a bevétele kell a fővárosnak. Ezt pedig tett követte, azaz meg is lettek téve az első lépések az átruházással kapcsolatban. Ám Áder János köztársasági elnökünk visszadobta az erről szóló jogszabályt az Országgyűlésnek. Viszont a szándék erős: kell a fővárosnak a Margitsziget. Márpedig ha ezt megaszondták’ , akkor a nagy nemzeti 2/3-ad megcselekedte amit kell, imígyen a jogszabályt változtatások nélkül elfogadta.

Erre a fránya 13. kerület meg előhozakodott a demokrácia kártyával, és szavazást tartott az ügyben. A margitszigeti magyar állampolgár meg odáig fajult, hogy még el is ment a szavazóhelyiségbe, leadta a voksát, és, de még csak nem is úgy szavazott ahogy azt a nagy nemzeti 2/3 szája íze kívánta volna.

Sajnos a NER-t megismerhettük, megismertették velünk az elmúlt években, és lássuk be, sok mindent lehet mondani a rendszerre de azt nem, hogy gyenge lenne. Természetesen az állampolgárok véleménye eddig is mindig számított, ám ha az nem egyezett a kormány álláspontjával, akkor kiderült, hogy vannak idegenszívűek, meg kommunista ivadékok, Bajnai-bérencek és Gyurcsányisták, egyébként pedig panaszokkal forduljunk a bohócügyi államtitkárhoz…  Néha jött egy-egy békemenet, és végül pedig ami eldöntetett, az véghez is vitetett…

Jelen esetben azért nem gondolom, hogy a Margitsziget kapcsán hasonló megnyilvánulások lesznek, mindössze érzékeltetni akartam, hogy az elmúlt években hogy jött át nekem az állampolgárok véleményére való odafigyelés, és ezzel azt hiszem meg is magyaráztam, mért merült fel bennem a kétkedés picike árnyéka.

Tehát a tétel egyszerű: a fővárosnak kell a Margitsziget, a margitszigeti lakosok pedig véleménynyilvánító szavazáson erre nemet mondtak. Izgalommal várom a továbbiakat. Vajon két állampolgár a maga 2/3-ával le tudja-e nyomni azt a nagy nemzeti 2/3-ot?  Tényleg minden állampolgár szava számít, és az ezt hangoztató kormány eszerint cselekszik, avagy inkább tudtunkra adják, hogy nem minden 2/3 egyenlő?...

Ne süssétek rám NERtársak, hogy „szinglihorda” meg karrierista pics@! Férjezett vagyok és van már egy jövőbeni adófizetőm. Mi több, kimondottan hajlok még egy gyermek felé. Elvégre a sex jó, a gyerekzsivajt meg kimondottan kedvelem; az elmúlt kilenc évben pedig az is kiderült, hogy elboldogulok a gyermeknevelés útvesztőiben. Ám a gyermekbarát ország még mindig nem adatott meg, pedig igyekeznek. Vannak adókedvezmények, meg az elsősöknek ingyen tankönyv, szóval csudi jó dolgok alakulnak itt a NER-ben. Ám a nemzeti „csináljatok gyereket!” projekt mégsem túl sikeres. Mi lehet ennek az oka?

Szerencsés alkat vagyok a gyerekvállalás terén, hisz van munkám, a fővárosban élek, így ha bébit szülnék lenne GYED-em, GYES-em, és még  állami kézben lévő bölcsődét, később pedig óvodát is találnék, ahol vigyáznának csemetémre amíg én GDP-t termelek. Persze vidéken ez már nehezebb történet. Vannak települések ahol a bölcsi 3000Ft körüli összeg /nap, és mivel másik nincsen ez végtelenül leegyszerűsíti a „gyermek és munkahely” probléma megoldását. Az abszurditás egyik kiváló formája ez. XY településen amúgy sincs munkalehetőség, maximum a legközelebbi városban. Anyuci pedig ha valamilyen csodálatos módon talál munkát eme x kilométerrel arrébb lévő városban, akkor az utazási költségre meg a napközbeni gyermekfelügyeletre költheti a fizetését, vagyis adtunk a sz@rnak egy pofont. Bár nekem ilyen problémám nincs, lássuk be, hogy  a születési mutatókat bizonyára nagyban befolyásolja a fent említett történet. Ám térjünk önző módon vissza rám! Szóval nekem van munkám, fizetésem, úgyhogy adókedvezményem is. Ha belelendülnék és három gyermekig meg sem állnék a nemzeti népességnövekedés érdekében, akkor elméletileg az állam a lábam elé tenné minden kedvezményét hálából, melynek pozitív hatásai még a nyugdíjamban is jelentkeznének. Csakhogy addig éhen halnék, népes családommal együtt… Valamilyen frankó statisztika szerint 230 ezer Ft körüli szép országunkban az átlagfizetés, így aztán ez a mérce. Na most az lehet, hogy én forgok rossz körökben, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy az ismerőseim közül (pedig vannak egy páran…) , hány ember keres bruttó 230 ezret. Eme tény akár hidegen is hagyhatna, de sajnos én sem keresek ennyit, plusz még a férjem sem, pedig teljes munkaidőben nyomjuk. A három gyermek után járó adókedvezményt így aztán továbbra sem tudnánk teljes mértékben igénybe venni, még az új szabályok szerint sem.

Viszont igazságtalan lenne leszólni a törekvéseket. Ugyanakkor Magyarországon a gyermekvállalási probléma egészen más alapokon nyugszik. Lehet okolni a karrierista nőket, meg programokat szervezni a család fontosságának tudatosítására, és meg lehet próbálni mindenféle kedvezményekkel fokozni a gyermekvállalási kedvet, de úgy gondolom, hogy mindez nem fog eredményre vezetni. Egyszerű pontokba össze lehet ugyanis foglalni, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember bátran gyermeket vállaljon.

Kell hozzá biztos munkahely, és abból sok. Megfelelő bérek kellenek, olyanok amelyeknek majd a felét nem viszi el az adók tömkelege és amelyekből nem csak a havi- heti-napi túlélésre futja. Akkor ugyanis, amikor egy szépreményű fiatal pár fizetése kimerül a csekkek befizetésében, és a maradék pénzükből már hónap végén a kajára is alig futja, na akkor jön az amit karrierista gondolkodásként definiálnak egyesek. Mert a felelősségteljesebb  fiatalok a gyerekprojektet szépen elkezdik kitolni egy olyan időszakra, amikor majd annyi bevételük lesz havonta, hogy fussa a pelenkára is, vagy olyan munkahelyük lesz ahol biztosítva látják az elkövetkezendő 10-15 évet is. A nagyon előrelátóak pedig már-már azzal a gondolattal kacérkodnak, hogy olyan karriert futnának be, amelynek anyagi elismerése még arra is lehetőséget ad, hogy a kis lurkó - természetesen nem fizetős, csak önköltséges… - felsőbb tanulmányaira is félretehessenek. Viszont ha jól körülnézünk szép hazánkban, akkor mindezen feltételek elérése nagyon nehéz, egyeseknek pedig szinte lehetetlen.

Talán annyi a tanulság az egészből, hogy egy olyan országban, ahol közel 4 millió ember él rosszul, (tehát kevés a fizetése a megélhetéshez avagy munkája sincsen), ott adókedvezménytől várni a népességnövekedést némileg balgaság. Egy országban, ahol a szürke és fekete foglalkoztatás mértékét pontosan senki sem tudja mert úgy elharapódzott, vajon milyen mértékben juttatja több pénzhez az érintett munkavállalót a gyermekek után járó adókedvezmény? Labilis munkaerőpiacon, - ahol ezrek várnak munkára, ezért elég egy rossz szó és már ki is rúgtak, hisz a helyünkre pik-pakk kapható ember - milyen biztos jövőkép szolgál alapul ahhoz, hogy bátran vállaljon gyermeket egy család? A fizetéseink nagy átlagban olyanok, hogy a kétkeresős modellel tudunk csak túlélni, és a kártyavár máris összedől, ha az egyik fél munka nélkül marad.

Összefoglalva: ebben az országban majd akkor születik sok gyerek, amikor normális gazdaság lesz, normális munkaerőpiaccal. Addig persze én speciel nagyon köszönöm a kedvezményeket, meg a szívből jövő nemzeti motivációt, de sajnos még egy vagy akár két gyereket, továbbra sem áll módomban szülni…