Drága Viktor!
Levelet kaptam, amiben jó magyar emberként definiáltál engem, sőt egyenesen honfitársnak neveztél nagy „H”-val. Nem mondom, hogy nem esett jól azok után, hogy az utóbbi években lusta munkanélküli, vagy igényes, felelősséget vállalni nem akaró munkavállaló volt a titulusom szép hazámban. A rokkant szomszéd is büszke volt (mivel neki is küldtél ilyen szép irományt), mert azért csalóból magyar Honfitárssá válni egyik pillanatról a másikra, igen felemelő érzés neki. Annus néni is boldogan mutatta meg a faluban, hogy nem mindig csak nyugger a neve néki… Szóval levelet kaptunk Tőled és nemcsak, hogy szép szóval illettél minket, de még jó hírt is közöltél velünk. Azért egónk az van rendesen! Ezt meg kellett állapítanom. A levél megfogalmazása igazán karakteresre, „Győztünk NERtársak!” típusúra, „király-sirályok vagyunk” hangvételűre sikeredett. Elvégre ettől indul be a magyar ember fülkeforradalmat csinálni… Annyira megtiszteltél, hogy arra gondoltam illetlenség lenne papírra vetett szavaidat válasz nélkül hagyni. (Meg ugye terápiás célból is jó az ha kiírom magamból ami feltolul soraid láttán…)
A levelet úgy kezded:
„Egy minden magyar embert érintő jó hírt szeretnék megosztani Önnel.”
Bevallom nagyon megleptél. Erre tényleg nem számítottam. Kihunyt számomra a remény a közös kommunikációra, úgy a harmadik-negyedik alaptörvény módosítás táján. Akkoriban erősen vártam, hogy megkérdezel, akarom-e az azokban foglaltakat. Szerettem volna megbeszélni, csak úgy kötetlenül, baráti alapon, lazán. Akkor hiába vártam. Összetörted a szívem, mert éreztem, nem szeretsz már... De ami elmúlt elmúlt, mit is tehetnék, elvégre én csak egyedül vagyok, a Te neved meg 2/3-ad.
Ám menjünk tovább.
„ Az Európai Unió kénytelen megszüntetni a hazánkkal szemben 2004 óta folytatott túlzottdeficiteljárást.”
Büszke vagyok! Mert ha jól értelmezem ezt a mondatot, akkor jól kiszúrtunk ez EU-val! Elvégre más gondjuk sem volt, mint Magyarországot szégyenpadon tartani, aztán most meg „kénytelenek” befejezni ezt. Jelenleg biztosan sírva harapdálják ott az EU-s kispárnájukat… De a jó híreknek itt nincs vége:
„Ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk, ami a magyaroknak jár. Ez azt jelenti, hogy Magyarország egy fontos csatában győzött.”
Hát ezzel megint megleptél, de erősen. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy az uniós források nekünk „járnak”. Én balga azt hittem, hogy sz@r-ban vagyunk, és kéne egy kis lóvé, amit reszketve várunk, majd pedig ha megkapjuk, akkor örömpávatáncot járva megköszönjük és boldogan fejlesztjük belőle az országunkat. Abszolút új infó nekem, hogy ez nem egy „szegény rokon”-nak adott segítség, hanem kimondottan jogunk van hozzá mert a „magyaroknak jár”… Minden nap tanul az ember…
A levél további részét már szó szerint nem is idézném, mert az csak a szokásos dolgokról szól, mint „azelmúttnyócév”, meg a „2010-ben az emberek minket hatalmaztak fel” stb. Megtudhattam még, hogy most már a kormány nemcsak, hogy jól teljesít de túl is teljesít. Örülök, hogy ezt így megírtad nekem, mert mégis csak nyugodtabban és büszkébben teszem túl magam azon, hogy két fizetésből sem tud a három fős családunk félretenni, meg már 25.-én erősen várjuk a következő hó 10.-ét, a fizetésnapot…
Már csak egyetlen mondatodra térnék ki, ha esetleg nem tartalak fel ezzel:
„Ezt a sikert mi, magyarok közösen értük el. Szükség volt hozzá minden egyes magyar ember munkájára, erőfeszítésére, támogatására, és az együtt meghozott áldozatokra.”
Ezek gyönyörű, felemelő mondatok. Tényleg megmelengeti az ember szívét. Egy kérdéssel válaszolnék erre neked:
Azt még értem, hogy sokan hoztunk áldozatot az elmúlt években, és érzésem szerint a saját bőrünkön fogjuk érezni még a jövőben is a fülkeforradalmár-szabadságharc hatásait. Szóval szívunk rendesen... De vajon Te milyen áldozatokat hoztál eközben? Ha tudsz ilyeneket felsorolni, akkor majd én is úgy fejezem be levelemet, hogy:
„Tisztelettel és nagyrabecsüléssel…” LBM
