Hát NERtársak, akkor olvassuk el eme két rövid idézetet ( rájuk kattintva a forrás is megtekinthető):

Imígyen „szóltak” az iskolaigazgatókhoz pár napja:

“Felhívom szíves figyelmüket, hogy valamennyien a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ munkatársai vagyunk. Az állami intézményfenntartó központot az elnök képviseli. A kommunikációs szabályzat kiadásáig az intézményvezetők közvetlenül nem nyilatkozhatnak. Kérem, hogy a média munkatársaitól a kérdéseket kérjék be, a rá adandó válaszokat fogalmazzák meg és küldjék be az e-mail címemen a KIK-központba, ahol a kommunikációs munkatársak érdemben foglalkoznak a megkeresésekkel”.

Pár héttel ezelőtt pedig a kórházigazgatók kaptak hasonló instrukciót:

"Megtiltotta a kórházaknak a "panaszkodást" a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet ( GYEMSZI)..." "...A hivatal körlevélben írta elő, hogy pontosan mit kell nyilatkozniuk a kórházak képviselőinek, ha sajtó az intézmény anyagi helyzetéről illetve az azzal kapcsolatos ellátási nehézségekről érdeklődne náluk...." "...A válaszadáshoz „segítségül” a GYEMSZI illetékes osztálya összeállított egy panelszöveget, amely – szerintük – bármelyik kórház esetében használható..."

Valahogy, valamikor elkezdődött ebben az országban, hogy elkezdték megmondani az embereknek, hogyan kéne gondolkodniuk. Mostanra már központilag meghatározzák, hogy ki mit mondhat. Na most örülök, hogy nem vagyok sehol sem igazgató, mert így még valamennyire magam parancsolok a szavaimnak ( persze ki tudja meddig…).

Úgyhogy akármit is kell nyilatkozniuk egyes intézményeknek, én még leírhatom, hogy valójában meg mi van.

Mert nekem akár hetekig is várnom kell egy vizsgálatra ha lebetegszem, mert nincs elég orvos, kapacitás, avagy pénz rám, meg a betegségemre. Egyes intézményekbe ha befeküdni kényszerülök, vihetem a saját gyógyszerem. Saját környezetemben tapasztaltam, hogy bizonyos gyógyszeres infúziót a beteg maga váltott ki a patikában, és azt vitte be a kórházba, hogy bekössék neki. Vitt még szárnyas-tűt is, bár tény, hogy a ragtapaszt legalább nem kellett megvennie… Az étel időnként ehetetlen, és itt még csak nem is a főtételre gondolok, hanem azokra a felvágottakra amit már a kutyámnak sem adnék oda. Az egészségügyi dolgozók túlhajszoltak, sokszor maguk a betegek próbálnak segíteni, és persze a hozzátartozók. Vannak helyek ahol még a betegcsengő sem működik, ( ha egyáltalán van…), és kiabálással, vagy szobatárs ápolóhoz küldésével lehet jelezni, ha lefolyt mondjuk az infúzió. Magánvélemény, de én ezt látom, még ha az egészségügyi dolgozók nagy általánosságban mindent meg is próbálnak, hogy az ellátás rendben legyen. Ám a helyzetre nem elegendő a  „válasz-sémák” puffogtatása, és azokat amúgy sem gondolom, hogy bárki is elhiszi.

Az iskolák, pedagógusok „ majd mi központilag megválaszoljuk” című száj-befogása pedig szintén kissé erős. Problémák vannak, nem kicsik, nagyok! Miből is gondolja bármely központi szervezet, hogy ha a szépet és jót hagyja kommunikálni a közvélemény felé, az akkor úgy rendben van? Hát itt a közemberek veszik igénybe az egészségügyet, meg az oktatást is! Szemük van, azaz látják hol mi folyik. A saját bőrükön érzik a problémákat… Azon kívül, hogy bicskanyitogató ez a fajta „cenzúra”, az adott központi szervek nevetségessé teszik,  plusz lejáratják saját magukat. Lehet hülyíteni az embereket, de csak egy szintig, mert van egy határ amin túl már csak szánalmasnak és megvetendőnek hat a hasonló intézkedések, körlevelek, dörgedelmek tömkelege.

Meg valahogy a demokrácia érzésemet is zavarja az ilyesmi…

Na ugye, hogy ugye?...