Jó dolog a humor, meg néha hasznos is. Bizonyára ezt gondolhatta a kormánypárt is amikor viccesnek találta az LMP azon szándékát, hogy a családon belüli erőszak vitája újra napirenden legyen, mivel az ügy már hónapok óta egy helyben áll. Az asszonyokat meg közben egy-egy családban továbbra is ütik-verik, a gyerekekről nem is beszélve, és nincs nekik megfelelő törvényi védelem. Az LMP ezt orvosolta volna javaslatával, ám beszámolójuk szerint „…az Alkotmányügyi bizottság – érdemi vita nélkül, a kormánypárti képviselők röhögcsélése közepette – „letartózkodta” Schiffer András és Ertsey Katalin javaslatát”. ( forrás: lehetmas.hu)

Na nem mondom, hogy az üggyel kapcsolatban nem voltak nevetséges megnyilvánulások. Itt van például Varga Pista aki anno így nyilatkozott: „Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak..." ( Varga István FIDESZ)

Mer’ ugye az úgy van, hogy amikor anyut üti apu, akkor anyuból máris kibújik a „prettywoman”, és gyerekeket akar még gyártani, ebbe a „szép” családba, hátha úgy már eljön a megbecsülés… (Igaz, ami igaz, 3-4 gyereket meg az asszonyt is egyszerre csak nem tudja ütni a ház ura, mert mégis csak két ökle van neki…) Na ha mindenképp vicceset keresünk a témával kapcsolatban, akkor maximum ezt a megnyilvánulást lehet annak találni. Bár morbid még annak is…

Aztán ugye ott volt a KDNP ami  a család fogalmát nem hajlandó egy mondatban látni az erőszak szóval, hogy egyem a szívüket… Milyen szemérmetesek nem? Hát  nehogy kimondjuk, hogy van ilyen, mert akkor az hogy néz ki már… Oldják meg a családok szépen csendben, mi meg papolhatunk a család szépségéről, házasságról, tündi-bündi gyermekekről, mert az milyen szépen keresztényi…

Pedig ezeket hót komolyan mondták és azon nem röhögtek. Most igen. Ha már ilyen jó kedvük van, én meg elvenném egy kicsit. A családon belüli erőszakról ( bár az én uram nem ver, pedig csak egy gyereket szültem…) vannak mégis tapasztalataim, és az bizony abszolút nem megmosolyogtató, ám annál égetőbb probléma, mert bizony halálos áldozatai is akadnak.

A vigyorgó urakat beültetném egy ilyen „kis” családi perpatvar közepébe, hogy nézzék végig, ahogy apu üti anyut, , miközben a gyerek sikoltozva rettegő arccal nézi azt végig. Jobb esetben kimenekül az utcára vagy a szomszédhoz, de sajnos a rémület akkora, hogy inkább ott marad, mert úgy hátha megvédheti anyut. Persze tudja, hogy nem, hisz lehet, hogy csak 5-6- vagy 10 éves, tök mindegy is, hisz egy felnőttet nem győzhet le. De azért közben eldugdossa a késeket ollókat, nehogy verekedés közben valamelyik szülője felkapja és nagy baj legyen…  

Azt hiszem a családon belüli erőszakot a következő idézet mutathatja be igazán, egy tinédzser tollából, aki gyermekkori emlékeit eleveníti fel. (Sokkoló, úgyhogy aki nem bírja az ilyesmit az ne olvassa tovább.)

„ Apu ivott és anyut verte. Én csak sikoltoztam és sírtam, és remegtem, és kiabáltam „ne csináljátok!”, „apu, ne bántsd!”. Anyu mindig panaszkodott a mamának, de egy idő után már szégyellte, és szombat délelőtt, mint egy rendes család, elutaztunk. Az évek így teltek. A veszekedések egy éjszakáról kettőre, időnként három napra bővültek. A bátyám pedig kamasz lett, és eljárt szórakozni. Ha ilyenkor történtek az események, az egy rémálom volt a számomra. Nem tudtam mit csinálni, csak bementem a szobába, hogy ne tudjak róla. De amikor hallottam az asztal dobbanását, a székek felborulását, az edények, sörösüvegek csörömpölését, vagy a fájdalmas nyögéseket, a harcias kiáltásokat, amit az emberek akkor szoktak kiadni magukból, amikor hatalmas erővel esnek neki valakinek; akkor mindig kirohantam, mert azt hittem, ha ott vagyok, akkor nem történik olyan, ami végzetes. Emlékszem, ha azt hallottam, hogy csak üvöltöznek akkor már nyugodtabb voltam. A bátyámat pedig vártam, mint egy Messiást. Mert ő nagy, erős, és közéjük szokott állni. Reggelente apu szégyellte magát és egyfolytában vezekelt. Anyám pedig nagy beszélgetéseket tartott vele. Akkor egy darabig nem ivott, de a vége mindig a verés volt. És ha lehet még rosszabb akkor az következett. Már hétköznapokon is megtörténtek az esetek, és én a fáradtságtól, meg az idegi kimerültségtől ilyenkor nem tudtam iskolába menni. Volt amikor éjjel elmenekültünk otthonról, és az utcákat járva, és anyu barátnőjénél kötöttünk ki. És én abban találtam vigaszt, hogy az új fehér kabátomat vettem föl, amit anyu természetesen megengedett, csak menjünk már. A rendezett, tiszta lakás az ilyen események után, borzasztó állapotba került. Anyámnak holt fáradtan kellett rendet raknia, és szomorú volt, nagyon szomorú. A munkahelyéről ki kellett lépnie, mert a féltékenység is okot adott az ilyen eseményekre. A barátok, barátnők elmaradtak. Apu pedig dolgozott és ivott tovább. Már időnként a rendőrséget is kihívta anyu. Az ablakok betörtek, ahogy anyu elrántotta a fejét egy-egy repülő tárgy elől. Apu fején széttört a fakanál, én pedig köntösben menekültem az utcán egy telefonfülkéhez, hogy segítséget hívjak. Apu kollégája jött hozzánk pont akkor, és ölben vitt haza. Jött a detox, ahogy anyu emlegette, és apu egy korsó vízzel járkált, hogy bemutassa, csak azt iszik. Természetesen ezt nem hitték el, és elszállították. Anyunak nyugtató injekciót adtak. Apu pedig agresszív féltéssel kiabálva kérdezte, hogy mit adnak neki. De ha elvitte a rendőrség vagy a detox, akkor is pár óra múlva, amikor kiengedték visszajött, és még mérgesebb volt. Ezek a dolgok azt eredményezték bennem, hogy ha már elmúlt este hat óra, és nem jött haza akkor már tudtam, hogy baj lesz. Ha nem jött haza időben, akkor már vigasztaltam anyut, hogy biztosan csak több munkája van apunak, és azért késik. De sajnos soha nem volt igazam.

Egyszer egy ilyen nagy veszekedés alkalmával anyu gyógyszereket kezdett el beszedni, és én csak ott álltam, és nem tudtam mást csinálni, mint halkan kérni ne tegye. Lebénultam és azt sem tudtam nem jobb-e ez így neki, miközben rettegtem, hogy tényleg megteszi. Apu berontott, és ezért is verést kapott anyám…”

Ez a „tárgyalni nem kívánt” családon belüli erőszak a maga valóságában, egy gyerek szemszögéből.

Azt gondolom, hogy a somolygás, meg a „megmondóemberkedés” helyett inkább érdemi munka kéne az ügyben! Az LMP-nek pedig kimondottan köszönöm, hogy ezekért a borzalmas sorsú családokért megpróbál tenni valamit.