Sorsomról döntő Ember, mért bántasz?
Reggel felkelek. Valahol... Soha nem tudom hogy a következőn hol leszek. Céltalan az életem. Nem! Ez mégsem igaz. Mindig van célom: éhségemet szeretném csillapítani, mert éhes vagyok. Télen meleg helyet keresek, mert fázom. Ez az életem, minden másról már lemondtam. Ülök az aluljáróban, sebes lábamon a kötés mocskos. Kicsit szégyellem is, de itt meleg van, és friss pékáru illata. Időnként kapok a büféből ezt azt. Ami már nem kell másnak az jó nekem. És az utazó emberek, ők is néha adnak. Nem csaplak be: néha gondolok meleg, tiszta lakásra, vagy szobácskára. Illatos ruhára, kényelmes ágyra. Konyhára, ahol főzhetek. Igen, nekem is volt valamikor hol laknom. Dolgoztam, hazamentem. Éltem. Most csak vagyok, és próbálok emlékezni. De egyre csak homályosul a kép. A tél fagyos hidege, a mindennapok éhsége, sebem fájdalma mardosóbb mindennél, és gyarló testem csak erre tud figyelni. Az emlékeknek ritkán jut hely, már-már nem is számítanak. Talán valamikor igyekeztem visszakapni az életem. Igen, így volt. Kétségbeesetten próbáltam a felszínen maradni, de lemondtak rólam és végül én is lemondtam saját magamról... Otthonom az utca lett, ágyam a pad vagy a fagyos kő. Ruhám koszos, szakadt, olyan mint amilyen én lettem. És még bűnöző is, mert Te azzá tettél. Megvethet mindenki, kigúnyolhat, undorral elfordulhat; nem számít, megszoktam. De te gazembert csináltál belőlem, és ez fáj. Törvénybe diktáltad, hogy bűnös vagyok. Indokaid nem értem. Vétkem csak annyi, hogy vagyok a semmiben. Otthon híján "haza" nem mehetek, s a törvényed miatt már az utcán sincs maradásom. Hova menjek, hol éljek? Ne éljek?...
Hajléktalan vagyok.
Sorsomról döntő ember, mért bántasz?...
FOLYT.KÖV...
